Ez vasárnapi történet, tehát abból az időből, amikor még nem volt blogom, s ha ma, kedden valaki megkérdezné, mi volt az idei év eddigi legnagyobb megrázkódtatása, ezt a tegnapelőttit említeném.

Sára edzőterembe készült, én meg fölajánlottam neki, hogy elviszem autóval, legalább kipiheni a szemem a kanadai hokihölgyek tizennyolc gólját.

Nagyban öltözködünk az előszobában, már húzom a bakancsom, bő negyven másodperces téli olimpiai előnnyel, de hát nekem mindegy, ő tudja, hányra megy és mennyire siessen, láthatóan nem sürgős.

S mintegy kitöltendő a várakozásom, azt kérdi, ha választhatnék, de csak egyet, akkor ki szeretnék lenni.

Nem szeretek gyors döntéseket hozni, ezért visszakérdezek, van-e valami megkötés vagy föltétel.

Nincs, hacsak az nem, hogy nem szabad fiktív személyt megnevezni.

Most azzal huzakodom elő, hogy akkor tisztázzuk, mit is értünk fiktív személyen, konkrét példával illusztrálva.

Az olyan, aki valójában nincs, csak mondjuk a mesében vagy a tévében. Például Umpa Lumpa.

Épp álltam volna föl, hogy nyúlok a kabátomért. Csakhogy elsötétült előttem a világ, és azt hittem, ez a vég, ende, kanyec filma, találkozunk az égi fitneszcentrumban, a szürke otthonkámról fogsz megismerni, meg hogy csak rajtam van bakancs.

Egészen eddig úgy tudtam, csak az a valóság, ami a hiten alapul, a tévhitet is beleértve. S akkor kiderül, csak úgy mellékesen (a folyosón), hogy Umpa Lumpa valójában nincs.

Azért elvittem Sárát az edzőterembe, de visszafelé lehúztam az ablakot, s egy nagyot kerültem.