Hanem a navigátorom, amit születésnapomra kaptam úgy is mint megbecsült családtag, úgy is, mint legjobb barátom férje. Egy GPS-rendszerű monitorról van szó (akkora, mint egy közepes pincérbuksza, beleférne egy kisebb necesserbe), mindezt magamnak írom, ennyit tudok róla, autóba való, az ember kiteszi, bekapcsolja, beleírja, hogy hová akar menni, s kirajzolódik az útvonal. A lényege, hogy bekapcsolás után tudja, hogy hol van, vagyis előbb ügyesen meghatározza a saját helyét. Szerintem nagyobb érték, mint maga az autó (tizenöt éves Škoda), s gyaníthatóan hosszabb életű – nagyon sajnálom az autónkat (többes szám), de hát ez van, vagyis ez lesz még nagyon sokáig, ki kell bírnia.
Azonnal be is gépeltem az anyukám címét, s megnyomtam a kellő ikont a monitoron: valóban, azt rajzolta ki, ami a tényleges útvonal. Újabb félóra múlva láttam, hogy mindez böködéssel is elérhető, nem kell gépelni: az ember csak rábök a térképen az anyukája házára (vagyis hát nagyjából arra az utcára, ahol a lakótelepet sejti), s akkor is odavezeti. Nem közvetlen oda, hanem konkrétan a temetőbe, mert hát azért böködni is tudni kell, de az már nagyjából ott van. Meg hát Illyés Gyula is megmondta, hogy mi a fontos, pontosabban hogy mi a nem fontos és mi a fontos, kicsit leöcsézve az embert: mármint hogy nem az a fontos, honnan jössz, hanem (sej-haj), hova mész, amit most a navigátor birtokában azzal egészítenék ki, hogy az se rossz, ha az ember tudja, éppen hol van.
A gyártó (nyomtatott formában és CD-melléklettel) nemcsak a hibátlan működésre vállal szavatosságot, az árban benne van a tárgy biztosítása is, föltéve ha jól láthatóan és kétséget kizáróan feltörik miatta az autót, s mindez nem az éjszakai órákban történik – amiből fölfogtam, hogy az ilyet nem hagyjuk az autóban. Mindezt elolvastam németül és angolul is, a magyar információkkal egybevetve egész jól megértettem, a lengyel útmutatás már csekély élvezetet nyújtott, a svédet csak megszokásból futottam át.
További félóra múlva kiderült, hogy a szerkezet beszél is. Ez már az utcán történt, mintegy rejtett kutyaként sétáltattam a dobozkát hol a zsebemben, hol a kezemben, eléggé sötét volt már ahhoz, hogy föltűnést keltsek szűkebb lakókörnyezetemben. És a sarkon túl, követve a bejelölt célirányt (a Slovák nevű, dantei bugyrokat megszégyenítő kocsmát), ez az inkognitós eb kifogástalan angolsággal felvakkant, hogy áfter e handrid mítersz mindjárt a kocsmában vagyok. Oukej, máj bjútiful dog, súgtam neki, nem autóban vagyunk: ha a kezemből ragadnak el, akkor se fizet a biztosító, ha közben mindkettőt eltörik. A kocsmánál tisztáztuk, ki a főnök, mert szó szerint megvezettem: hirtelen elhatározásból a kastély felé vettük az irányt, morgott is rendesen, de akkor már marketingmenedzseri női hangon, mert közben átpiszkáltam femininre. A kastélyt már törökül jelentette, meg is fordult a fejemben, hogy visszafoglaljuk, ha már itt tartunk, legyen százötven évig az enyém, szigorúan egyes szám első személy, legföljebb nem tudom kifizetni a telek- és házadót.
A sok élmény hatására alig találtam haza, előre megfontolt szándékkal.
Másnap még fölvetettem legjobb barátomnak, hogy ne autóval, hanem gyalog menjünk munkába, hármasban a navigátorral, azzal érvelve, hogy autóval irtó egyenes az út, s öt perc alatt odaérünk, csak a dolog bekötése és a szélvédőre nyálazása tovább tart, plusz ugye az idegen nyelveken való társalgás korlátlan lehetősége, de egy igen és egy nem szavazattal nem ment át a javaslatom, a piszok navigátor meg tartózkodott. Harmadnap otthon hagytam, szálljon magába.
