Állunk a postán vagy egy tucatnyian, négy ablak előtt. Az elsőnél csomagot lehet föladni, a másodiknál levelet, a harmadiknál és a negyediknél pénzt fogadnak vagy adnak. Épp sorra kerülnék a harmadiknál három pénzesutalvánnyal, amikor közli a nő, hogy nem megy a számítógép. A negyediknél is ugyanezt jelentik. Kis tanácstalanság, kis topogás ablakokon túl és innen, itt is, ott is telefonálnak. Hamar kiderül, hogy nemcsak ebben a postahivatalban omlott össze a számítógépes rendszer. Nem tudni, meddig tart a szünet. Lehet öt perc, lehet fél óra. A mögöttem álló lány távozik.

Jön egy idős piros kabátos hölgy, megáll a leveleknél, aztán morogva besorakozik mögénk.

– Annyi tisztelet nincs bennük, hogy megszólaljanak. Se egy elnézést, se egy jó napot – mondja az előtte álló szintén nyugdíjas korú férfinak. – Csak ül a valagán, és mutogat. Hol van az kiírva, hogy itt lehet befizetni a csekket?

– Ennél itt be lehet, de elromlott a számítógépük – mondja a férfi.

– Nekik aztán van idejük bőven, rohadékok. Nő a seggük a széken, pecsételnek, és levan. Rá se néznek az emberre, úgy kell kitalálni mit hol lehet.

– Hát igen.

– Az is lehet, hogy nem tud beszélni, a nyomorult, csak mutogatni. Mért nem írják ki?

– Ki van írva az ablak fölött.

– Na de maga szerint normális, hogy nem állnak szóba az emberrel? Csak ül, mint egy rakás szerencsétlenség, nyomkodja a pecsétet, és arra nem képes, hogy elnézést, a csekket nem itt kell befizetni, hanem ott?!

– Hát nem.

– Szemernyi tisztelet nincs ezekben.

– Hát igen, ezek a mai fiatalok.

– Nem mai ez már, megvan ez harminc, a segge szerint negyven is. Az a baj, tudja, hogy ma már akárkit fölvesznek a postára. Akkor is, ha az elemi intelligencia, mit elemi intelligencia: az elemi intelligencia szikrája sincs benne. Nyomorékok.

A mögöttem álló nő távozik, jön helyette más. A pénzes ablakok mögött telefonálgatás, a leveleknél pecsételés, a csomagoknál semmi.

– Elnézést, nem fogadják a csekkeket? – kérdi az újonnan jött.

– Elromlott a számítógép.

– Régen?

– Nem olyan régen. Pár perce.

– Nem lehet befizetni a csekket? – kérdi a piros kabátos hölgy a beszélgetőtársától.

– Nem, mert rossz a számítógépük.

– Melyik rossz? Ennél az ablaknál?

– Mindegyik rossz, egy se működik.

– Na szervusz. Még jó, hogy pecsételni anélkül is lehet. Az elemi, érti, az elemi tisztesség, hogy emberszámba vegyenek, de nem, semmi, nulla. Csak a jó meleg helyecske, csak hogy legyen szék a valaga alatt, a többi magasról le van szarva.

Egy fiatal nő érkezik, egyenest elém áll.

– Fogyatékos vagyok, előreenged?

– Persze – mondom –, de nincs kiszolgálás, nem működnek a számítógépek.

Meg se hallja, kirak a pultra egy vastag bőrtokot, kirángatja az igazolványát és a kártyáját, egy nagy kulcscsomó leesik a földre.

– Leesne a korona a fejéről, ha vakkantana valamit? Egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy hülyének nézzen egy ilyen nyomorult féreg? Negyvenöt évet ledolgoztam, aztán mire, hogy szarnak nézzenek a postán?

– Rólam beszél? – kérdi az előttem álló nő, s fordultában lesöpri a pultról a dolgait.

– Dehogy magáról! Arról a nagy seggű nőről, aki az ablak mögött sütteti a valagát a hősugárzóval, és annyi tisztelet nincs benne, mit tisztelet: annyi emberség, annyi elemi emberség, hogy a pofáját kinyitná, ha az emberrel beszél. A nyugdíjas csak kussoljon, vagy találja ki, mit hol fizethet be, van ideje keresgélni, szarják meg az egész rendszerüket.

Az előttem álló megkocogtatja az ablakot a kulcsával, lehajol a nyíláshoz, és beszól:

– Elnézést, pénzt szeretnék felvenni – s benyomja a nyíláson az igazolványt meg a kártyát.

– Itt most sajnos nem tud pénzt felvenni, mert nem működik a számítógépes rendszerünk.

– Értem – mondja a nő, elrakodik, s elmegy.

– Mutogatni azt bezzeg tudnak! Meg pecsételni. Aztán szervusz. Se egy elnézést, se egy jó napot. Arra bezzeg van eszük, hogy kihozzák az embert a béketűréséből! Annyi tisztesség nincs bennük, mint körmöm alatt a piszok. De seggük, az bezzeg van! Nekik csak az a fontos, hogy szék legyen a valaguk alatt, aztán szervusz.