Sárával a hétvégén elvittük Mátét Bécsbe a maratonra. Mi kirándultunk, ő meg futott. S mellesleg igazolódott, legalábbis Sára számára meg az enyémre, hogy Bécs is megér egy misét. Máté meg úgyis ismeri, tehát neki nem kellett visszaigazolás. Persze, eredetileg mi se kirándulni szerettünk volna, hanem a Mátét megkukkintani a negyvenkettő és akármennyi kilométer valamelyikén, de nem láttuk, hiába meresztgettük itt is, ott is a szemünket. Talán ha misére megyünk, nagyobb esélyünk lett volna. Így aztán, alkalmasabbnál alkalmasabb kukkintóhelyeket keresve legyalogoltunk vagy negyvenkét kilométert a kies és tiszta Petrarcagassétól a kies és csupa maratonifutó-szemét Petrarcagasséig. Aztán ücsörögtünk a Hősök terével (Heldenplatz) szembeni Népligetben (Volkspark). Mondjuk, mindkettő negyedakkora, mint pesti névrokonuk, ez most kifejezetten jólesett. Végül még ide kívánkozik, hogy ki-ki élményekben gazdagon tért haza, Máté egy 3.20.11-es príma (primissima) idővel, Sára velem, én meg: elképesztő – egy kullanccsal. Mondjuk, ezt se gondoltam volna, hogy egy világvárosban fogok kullancsot összeszedni (a Kis-Kárpátok helyett pl.), de megtörtént, este vettem észre a labancát. Eddig rendben is volna, mert azonmód kihúztam. Hanem és ellenben: azóta is van egy piros dudor a helyén. Három lehetőséggel számolok: kihúztam, de csak részben, és a feje bennem maradt; bennem maradt, de már nem él; kihúztam teljesen, tetőtől talpig, de ott maradt a fantomképe. Ha futottam volna (nem a parkban, hanem a városban), most pontosabban tudnám, hányadán is állok.