Ma délután fölvettem az adminisztrátori munkaruhát, s lementem a pincébe körülnézni, miből élünk. A viccbeli űrhajós utasítása szerint mozogtam (gombokhoz nem nyúlni, majmokat etetni), nehogy bármit is elrontsak. S (úristen!) mit látok: Keltető! Azon belül: Címkék. Még azon is belül: Címkefelhő. Hallatlan, nem várt öröm, percekig tartó felhőtlen, de néma vigyorgás. A tudat, hogy címkefelhő, sőt, címkefelhők szunnyadnak a keltetőben – na, ha valamiért, ezért jó az élet. Napjait s örömeit beosztó ember lévén semmit nem próbáltam ki, hamar visszalépcsőztem a felszínre, de holnap szerintem címkefelhőt keltetek.