Sárával a hétvégén elvittük Mátét Bécsbe a maratonra. Mi kirándultunk, ő meg futott. S mellesleg igazolódott, legalábbis Sára számára meg az enyémre, hogy Bécs is megér egy misét. Máté meg úgyis ismeri, tehát neki nem kellett visszaigazolás. Persze, eredetileg mi se kirándulni szerettünk volna, hanem a Mátét megkukkintani a negyvenkettő és akármennyi kilométer valamelyikén, de nem láttuk, hiába meresztgettük itt is, ott is a szemünket. Talán ha misére megyünk, nagyobb esélyünk lett volna. Így aztán, alkalmasabbnál alkalmasabb kukkintóhelyeket keresve legyalogoltunk vagy negyvenkét kilométert a kies és tiszta Petrarcagassétól a kies és csupa maratonifutó-szemét Petrarcagasséig. Aztán ücsörögtünk a Hősök terével (Heldenplatz) szembeni Népligetben (Volkspark). Mondjuk, mindkettő negyedakkora, mint pesti névrokonuk, ez most kifejezetten jólesett. Végül még ide kívánkozik, hogy ki-ki élményekben gazdagon tért haza, Máté egy 3.20.11-es príma (primissima) idővel, Sára velem, én meg: elképesztő – egy kullanccsal. Mondjuk, ezt se gondoltam volna, hogy egy világvárosban fogok kullancsot összeszedni (a Kis-Kárpátok helyett pl.), de megtörtént, este vettem észre a labancát. Eddig rendben is volna, mert azonmód kihúztam. Hanem és ellenben: azóta is van egy piros dudor a helyén. Három lehetőséggel számolok: kihúztam, de csak részben, és a feje bennem maradt; bennem maradt, de már nem él; kihúztam teljesen, tetőtől talpig, de ott maradt a fantomképe. Ha futottam volna (nem a parkban, hanem a városban), most pontosabban tudnám, hányadán is állok.

Pocok ma új cipőt vett magának, egy 41-est, igen jól néz ki. Legutóbb, van már egy éve, egy fehér szandált vett magának, azt is nagyon megnéztük. Most megint. De meg is érdemli, különben, amennyit dolgozik – ez a legkevesebb. Meg is fordult a fejemben, hogy nekem is kéne egy új cipő, mondjuk, olyan, mint a Pocoké. Csak 42-es.

Ez egészen friss értesülés, és megjegyzésre alkalmas. Xénia, az angyal elszaladt, mert kapott ágyat.

(Hol aludhatott eddig? S kicsit most is sajnálom: vajon lesz-e ideje valaha is, hogy kipróbálja?)

Mégpedig a 168 Óra Online-on. A címképző mondat: „Önnek van chip a kutyájában?”

Eddig azt hittem, ilyen mondatok nincsenek is.

Állunk a postán vagy egy tucatnyian, négy ablak előtt. Az elsőnél csomagot lehet föladni, a másodiknál levelet, a harmadiknál és a negyediknél pénzt fogadnak vagy adnak. Épp sorra kerülnék a harmadiknál három pénzesutalvánnyal, amikor közli a nő, hogy nem megy a számítógép. A negyediknél is ugyanezt jelentik. Kis tanácstalanság, kis topogás ablakokon túl és innen, itt is, ott is telefonálnak. Hamar kiderül, hogy nemcsak ebben a postahivatalban omlott össze a számítógépes rendszer. Nem tudni, meddig tart a szünet. Lehet öt perc, lehet fél óra. A mögöttem álló lány távozik.

Jön egy idős piros kabátos hölgy, megáll a leveleknél, aztán morogva besorakozik mögénk.

– Annyi tisztelet nincs bennük, hogy megszólaljanak. Se egy elnézést, se egy jó napot – mondja az előtte álló szintén nyugdíjas korú férfinak. – Csak ül a valagán, és mutogat. Hol van az kiírva, hogy itt lehet befizetni a csekket?

– Ennél itt be lehet, de elromlott a számítógépük – mondja a férfi.

– Nekik aztán van idejük bőven, rohadékok. Nő a seggük a széken, pecsételnek, és levan. Rá se néznek az emberre, úgy kell kitalálni mit hol lehet.

– Hát igen.

– Az is lehet, hogy nem tud beszélni, a nyomorult, csak mutogatni. Mért nem írják ki?

– Ki van írva az ablak fölött.

– Na de maga szerint normális, hogy nem állnak szóba az emberrel? Csak ül, mint egy rakás szerencsétlenség, nyomkodja a pecsétet, és arra nem képes, hogy elnézést, a csekket nem itt kell befizetni, hanem ott?!

– Hát nem.

– Szemernyi tisztelet nincs ezekben.

– Hát igen, ezek a mai fiatalok.

– Nem mai ez már, megvan ez harminc, a segge szerint negyven is. Az a baj, tudja, hogy ma már akárkit fölvesznek a postára. Akkor is, ha az elemi intelligencia, mit elemi intelligencia: az elemi intelligencia szikrája sincs benne. Nyomorékok.

A mögöttem álló nő távozik, jön helyette más. A pénzes ablakok mögött telefonálgatás, a leveleknél pecsételés, a csomagoknál semmi.

– Elnézést, nem fogadják a csekkeket? – kérdi az újonnan jött.

– Elromlott a számítógép.

– Régen?

– Nem olyan régen. Pár perce.

– Nem lehet befizetni a csekket? – kérdi a piros kabátos hölgy a beszélgetőtársától.

– Nem, mert rossz a számítógépük.

– Melyik rossz? Ennél az ablaknál?

– Mindegyik rossz, egy se működik.

– Na szervusz. Még jó, hogy pecsételni anélkül is lehet. Az elemi, érti, az elemi tisztesség, hogy emberszámba vegyenek, de nem, semmi, nulla. Csak a jó meleg helyecske, csak hogy legyen szék a valaga alatt, a többi magasról le van szarva.

Egy fiatal nő érkezik, egyenest elém áll.

– Fogyatékos vagyok, előreenged?

– Persze – mondom –, de nincs kiszolgálás, nem működnek a számítógépek.

Meg se hallja, kirak a pultra egy vastag bőrtokot, kirángatja az igazolványát és a kártyáját, egy nagy kulcscsomó leesik a földre.

– Leesne a korona a fejéről, ha vakkantana valamit? Egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy hülyének nézzen egy ilyen nyomorult féreg? Negyvenöt évet ledolgoztam, aztán mire, hogy szarnak nézzenek a postán?

– Rólam beszél? – kérdi az előttem álló nő, s fordultában lesöpri a pultról a dolgait.

– Dehogy magáról! Arról a nagy seggű nőről, aki az ablak mögött sütteti a valagát a hősugárzóval, és annyi tisztelet nincs benne, mit tisztelet: annyi emberség, annyi elemi emberség, hogy a pofáját kinyitná, ha az emberrel beszél. A nyugdíjas csak kussoljon, vagy találja ki, mit hol fizethet be, van ideje keresgélni, szarják meg az egész rendszerüket.

Az előttem álló megkocogtatja az ablakot a kulcsával, lehajol a nyíláshoz, és beszól:

– Elnézést, pénzt szeretnék felvenni – s benyomja a nyíláson az igazolványt meg a kártyát.

– Itt most sajnos nem tud pénzt felvenni, mert nem működik a számítógépes rendszerünk.

– Értem – mondja a nő, elrakodik, s elmegy.

– Mutogatni azt bezzeg tudnak! Meg pecsételni. Aztán szervusz. Se egy elnézést, se egy jó napot. Arra bezzeg van eszük, hogy kihozzák az embert a béketűréséből! Annyi tisztesség nincs bennük, mint körmöm alatt a piszok. De seggük, az bezzeg van! Nekik csak az a fontos, hogy szék legyen a valaguk alatt, aztán szervusz.

Mégpedig azt a hírt, hogy Kassán a villamosvezetők, a trolisok és a buszsofőrök komplett egyenruhát kapnak, benne: nadrág, rövid és hosszú ujjú ing, kabát és cipő. Eddig rendben, ülve maradtam – ilyen alapon (ezért) már rég beállhattam volna a hadseregbe is. Hanem ami fölállított és aminek még most is a hatása alatt vagyok: idén tovább bővítik a kollekciót, ha minden igaz, az alkalmazottak az egyenruha mellé kötött mellényt és sálat is kapnak. Megyek.

Eredeti Markó Emil-kéziratokat cserélek bármire, vagy elszállításuk fejében elajándékozom őket. Minden más megoldás is érdekel, esetleg kisebb anyagi áldozatot is vállalok.

Végül, ez is a gyalogok előnye. A nyitott, korlátlan, parttalan világ. Se szűrő, se kötelező regisztráció, semmi kirekesztés, nemritkán még mozgásképtelennel is találkozni. Minden a lehető legtermészetesebb, szinte ősi (elemi), és embertől független. Másoknak a városban való mozgására nem lehet előre fölkészülni, se kitérni előle. És mindenki oda megy, ahová akar. Ez a szabadság. De nem, annál is több. Ez maga a határtalan liberalizmus.

Megkülönböztetett szeretettel köszöntöm magam a blogomban (egy tárgy, egy birtokos szerkezet), egy nagy kakukk kijár a blognak is, egy további meg annak az olvasónak, aki nem én vagyok, mégis bízik bennem; sikerült visszatalálnom, hát isten hozott. De nem ez a navigáció. Hanem a hanem.

Hanem a navigátorom, amit születésnapomra kaptam úgy is mint megbecsült családtag, úgy is, mint legjobb barátom férje. Egy GPS-rendszerű monitorról van szó (akkora, mint egy közepes pincérbuksza, beleférne egy kisebb necesserbe), mindezt magamnak írom, ennyit tudok róla, autóba való, az ember kiteszi, bekapcsolja, beleírja, hogy hová akar menni, s kirajzolódik az útvonal. A lényege, hogy bekapcsolás után tudja, hogy hol van, vagyis előbb ügyesen meghatározza a saját helyét. Szerintem nagyobb érték, mint maga az autó (tizenöt éves Škoda), s gyaníthatóan hosszabb életű – nagyon sajnálom az autónkat (többes szám), de hát ez van, vagyis ez lesz még nagyon sokáig, ki kell bírnia.

Azonnal be is gépeltem az anyukám címét, s megnyomtam a kellő ikont a monitoron: valóban, azt rajzolta ki, ami a tényleges útvonal. Újabb félóra múlva láttam, hogy mindez böködéssel is elérhető, nem kell gépelni: az ember csak rábök a térképen az anyukája házára (vagyis hát nagyjából arra az utcára, ahol a lakótelepet sejti), s akkor is odavezeti. Nem közvetlen oda, hanem konkrétan a temetőbe, mert hát azért böködni is tudni kell, de az már nagyjából ott van. Meg hát Illyés Gyula is megmondta, hogy mi a fontos, pontosabban hogy  mi a nem fontos és mi a fontos, kicsit leöcsézve az embert: mármint hogy nem az a fontos, honnan jössz, hanem (sej-haj), hova mész, amit most a navigátor birtokában azzal egészítenék ki, hogy az se rossz, ha az ember tudja, éppen hol van.

A gyártó (nyomtatott formában és CD-melléklettel) nemcsak a hibátlan működésre vállal szavatosságot, az árban benne van a tárgy biztosítása is, föltéve ha jól láthatóan és kétséget kizáróan feltörik miatta az autót, s mindez nem az éjszakai órákban történik – amiből fölfogtam, hogy az ilyet nem hagyjuk az autóban. Mindezt elolvastam németül és angolul is, a magyar információkkal egybevetve egész jól megértettem, a lengyel útmutatás már csekély élvezetet nyújtott, a svédet csak megszokásból futottam át.

További félóra múlva kiderült, hogy a szerkezet beszél is. Ez már az utcán történt, mintegy rejtett kutyaként sétáltattam a dobozkát hol a zsebemben, hol a kezemben, eléggé sötét volt már ahhoz, hogy föltűnést keltsek szűkebb lakókörnyezetemben. És a sarkon túl, követve a bejelölt célirányt (a Slovák nevű, dantei bugyrokat megszégyenítő kocsmát), ez az inkognitós eb kifogástalan angolsággal felvakkant, hogy áfter e handrid mítersz mindjárt a kocsmában vagyok. Oukej, máj bjútiful dog, súgtam neki, nem autóban vagyunk: ha a kezemből ragadnak el, akkor se fizet a biztosító, ha közben mindkettőt eltörik. A kocsmánál tisztáztuk, ki a főnök, mert szó szerint megvezettem: hirtelen elhatározásból a kastély felé vettük az irányt, morgott is rendesen, de akkor már marketingmenedzseri női hangon, mert közben átpiszkáltam femininre. A kastélyt már törökül jelentette, meg is fordult a fejemben, hogy visszafoglaljuk, ha már itt tartunk, legyen százötven évig az enyém, szigorúan egyes szám első személy, legföljebb nem tudom kifizetni a telek- és házadót.

A sok élmény hatására alig találtam haza, előre megfontolt szándékkal.

Másnap még fölvetettem legjobb barátomnak, hogy ne autóval, hanem gyalog menjünk munkába, hármasban a navigátorral, azzal érvelve, hogy autóval irtó egyenes az út, s öt perc alatt odaérünk, csak a dolog bekötése és a szélvédőre nyálazása tovább tart, plusz ugye az idegen nyelveken való társalgás korlátlan lehetősége, de egy igen és egy nem szavazattal nem ment át a javaslatom, a piszok navigátor meg tartózkodott. Harmadnap otthon hagytam, szálljon magába.

Na, kiderültek a helyes válaszok: feketén-fehéren, hivatalosan is ellenőriztük azt, amit Sárával este az ágyban tudás és tippelés alapján próbáltunk megoldani. Nem valami fényesen. Amit nem tudtam: mi a 2007-es magyar nyelv és irodalom érettségi tételeit oldogattuk, s ezekhez tartozik egy kulcs is – a helyes válaszokkal. Minden fönt van természetesen a világhálón – egy NÚCEM nevű, az iskolaügyi minisztérium által üzemeltetett hivatal honlapján. Vagyis innen, ebből készülhetnek az érettségizők, tornáztathatják agyukat tavalyi meg azelőtti érettségi tesztek kitöltésével.

S innen tudni, hogy arra a hosszú kérdésre („Melyik költő nevéből vezethető le az a megnevezés” stb.), melyre négy választási lehetőséget kínál a teszt, az Anakreón a helyes  válasz. A kérdés nyilván azt szerette volna megtudakolni, hogy miként nevezzük idegen szóval a kortévesztést, a korszerűtlenséget – bár ki tudja, kell-e ez az érettséghez. Azt nem tudhatom, mi köze van az anakronizmusnak Anakreónhoz, etimológiailag semmi, legföljebb ha annyi, hogy a tétel kidolgozója az anakronizmus szót Anakreón neve alapján jegyezte meg (vagy fordítva), akkor viszont csak azt nem értem, mi köze ehhez a szerencsétlen érettségizőknek.

A honlapot és a tesztet látogatva további érdekességek is szembetűnhetnek, pl. a Shakespeare szó elválasztását (szótagolását) illetően. Aki ugyanis helyesen válaszol (Shakes-peare), az rosszul oldja meg a feladatot (mert a kulcs mást tart helyesnek).

Ha tehát ma jönne a kérdezőbiztos azzal, vajon szeretnék-e az idén érettségizni, elküldeném – hová is? A gimnázium első osztályába.

Ajánlatom az érettségire készülőknek: nyugodtan oldogassák a teszteket, ismétlés és gyakorlás céljára ez is jó lehet. Csak a helyesnek mondott válaszokat ne töltsék le a világhálóról. Ajánlatom a honlap üzemeltetőjének: ha már a 2007-ben érettségizetteken úgysem segíthetnek (azoknak már mindegy, miért vontak le tőlük itt meg ott marhaságok miatt egy-egy pontot), legalább a jövő tanuló ifjúsága kedvéért vegyék le vagy javítsák ki a helyes megoldásokat.

Ma délután fölvettem az adminisztrátori munkaruhát, s lementem a pincébe körülnézni, miből élünk. A viccbeli űrhajós utasítása szerint mozogtam (gombokhoz nem nyúlni, majmokat etetni), nehogy bármit is elrontsak. S (úristen!) mit látok: Keltető! Azon belül: Címkék. Még azon is belül: Címkefelhő. Hallatlan, nem várt öröm, percekig tartó felhőtlen, de néma vigyorgás. A tudat, hogy címkefelhő, sőt, címkefelhők szunnyadnak a keltetőben – na, ha valamiért, ezért jó az élet. Napjait s örömeit beosztó ember lévén semmit nem próbáltam ki, hamar visszalépcsőztem a felszínre, de holnap szerintem címkefelhőt keltetek.

Az állásajánlatok közt. Rimaszombatban keresnek szakácsot, feltétel: a német, az angol és a magyar nyelv ismerete.

Hogyan főz egy nyelvzseni, ezt megkóstolnám. Vagy jó volna tudni, ha leszerződtetik a szakácsot, nem keresnek-e mellé mosogatólányt – elmennék dézsatündérnek, s csak angolul meg németül társalognék a szakácsommal.

Hétvégén este befekszik mellém, s kitereget egy rakás A4-es lapot meg nyomtatványt azzal, hogy egyrészt fűzzük szorosabbra a köztünk levő kapcsolatot, másrészt meg tartsunk önvizsgálatot, vajon legalább szellemileg rászolgálok-e a bizalmára. Lássuk, szólottam elővigyázatlanul. Akkor tehát magyar nyelv és irodalom. Bingó.

Az alaphelyzet adva volt: ő kérdezett, én válaszoltam, s eleinte úgy tűnt, nagyszerű móka ez. Az első kérdés pl. arra vonatkozott, hogy Ön szerint (így, önözve tartottuk a távolságot) mondjuk Juhász Gyula élete meglehetősen vidám volt-e, avagy sem. Ezen aztán kuncogtunk, szegény Juhász Gyula kárára, sőt, felidéztük a többi szerencsétlen nyugatost is, úgymint Tóth Árpád, akinek már az apukája szobrát is lezsuzsizták a debreceni Nagyerdőben, s egészen idáig vezethető vissza T.Á. meglehetősen nem vidám élete. Plusz persze Osváth Ernőé, s itt gyorsan abba is hagytuk.

Volt még pár ilyen kérdés, s akkor azt mondja, hogy Jókai második írói korszakának főbb művei. Második? Igen, nem az első, nem a harmadik, nem is a negyedik. Ez utóbbi már segítségnek számít az érettségin, teszi hozzá, úgyhogy jelesre már semmiképp ne számítsak. Próbáltam a fentiek alapján belőni az életművet, abból meg kilőni a második korszakot. A vége az lett, hogy eddigi tanulmányaim alapján, plusz az ismeretséget is beleszámítva úgy-ahogy átmennék, ha történetesen most érettségiznék.

A Vizsolyi Bibliából semmi nem érdekelte, rám se hallgatva leintett, csak a dátum érdekel. Több mint negyed századot tévedtem (jóhiszeműen előbbre hozva a megjelenését), innentől nagyon szigorú lett. S naná, hogy bekeményített, bár ezt nem volt hajlandó elismerni. Milyen tárgyat ismerünk? Igen, értem a kérdést, válaszoltam – ilyen kérdésekkel csak tovább feszítette a húrt, mintha ugyan bírósági tárgyaláson lettünk volna. Egyébként iránytárgy, eredménytárgy, határozói tárgy, csak nem jutott eszembe, hogy ez a helyes válasz. Szóval, megbuktam. S ettől kezdve még vagy tizennégyszer nem mentem át az érettségin, beleértve a szeptemberi pótterminust is.

A magam mentségére csak annyit mondhatok, hogy voltak olyan kérdések is, melyeket első hallásra se nem értettem, se megjegyezni nem tudtam, ezeket aztán addig ismételgette, míg belém nem verte őket, pl.: Melyik költő nevéből vezethető le az a megnevezés, amit ma akkor használunk, amikor egy letűnt kor rég elmúlt és visszahozhatatlan érzését akarjuk kifejezni? a. Alkaiosz, b. Anakreón, c. Szapphó, d. Vergilius. Naná, hogy a választ nem mondta meg, hiszen nem ő akar érettségi vizsgát tenni, hanem én. Különben is, magamnak tanulok, nem neki vagy főleg nem az érettségi bizonyítványért. De jusson eszembe, hogy március közepéig már csak három hét. Azzal ott- és elhagyott.

Ha tehát megállítana a kérdezőbiztos, vajon elmennék-e érettségizni, ha most rendeznék a vizsgát, azt válaszolnám: egész biztosan nem, erre akár mérget is vehet. Nem vagyok hülye. Vagy nem is tudom, hagyjon békén, ne szekírozzon, elég a magam baja. Különben is, agyamra megy ez a kérdezősködés. Jogom van nem válaszolni. Jogom van arra, hogy ne legyek kérdéseknek kitéve.

Pozsonyba máma beszökött a tavasz. (A Temető és a Kórház utca sarkán suhant nesztelen.) Ballagtam éppen a Tesco felé, de ott már akkora tavasz volt, hogy mérhetetlen örömömben egyebek mellett életem első versszerző leleménye is eszembe jutott. (Így kezdődött: Itt a tavasz, gyerekek, Szánkázni már nem lehet.) De hagyjuk a múltat, vesszen a téllel együtt. Vagy menjen a tél Vancouverbe. Húsz lépéssel és egy épülettel a cél előtt ezt olvasom az ukrán fővárosról elnevezett szálloda oldalán: Retro style hotel. Ami szent igaz, mert a szálloda az elmúlt harmincöt évben semmit se változott, se kívül, se belül. Nagy kár volt megépíteni is. A régi rendszerben (Retro style system) is csak két célt szolgált (az alvás és a bálozás funkcióján kívül): magasabb volt, mint a környék minden más épülete, vagyis kellő szögből fényképezve a képeslapokon kitakarta a mögötte álló mindkét templomot, másodjára: ahhoz, hogy fölépüljön, előbb a földdel kellett egyenlővé tenni a Kő téren álló hangulatos öreg házakat. Igazából tehát múlttá tette a város történelmének egy újabb részét.

Az lett a vége mérhetetlen örömömnek, hogy a Tescóban (simán elhaladva a leszállított liszt mellett) egészen elképesztő összeget költöttem magokra: név szerint az alábbiakra: Raphanus sativus (Közepesen korai retekfajta), Daucus carota (Közönséges korai sárgarépa), Petroselinum crispum convar. radicosum (Kerti petrezselyem – gyökér), Phaseolus vulgaris var. vulgaris (Futóbab – zöldszurkú), valamint Phaseolus vulgaris var. nanus (Közönséges bab – bokorbab).

És persze vége lett a ragyogó napsütésnek is, az ügyelet már közönséges, télies szürkületben folyt (Duty vulgaris).

Édi kisgyerek, jön az apjával a járdán, le-lemaradozik, nemrég tanulhatott meg járni. Pár méterre előttem megtorpan, nézegeti a hó alól előbújt aszfaltot, mi lehet az, apuka elhalad mellettem.

– Csototo, csotoje? – kérdi kiabálva, hogy mi az.

Az apja megáll, megfordul, már én is látom, hogy dió, jókora lyukas dió.

– Orech – mondja a férfi.

– Toje orech – ismétli meg a kisfiú, és nagyon lelkesedik.

Az apja indul tovább, noszogatja.

– Toje orech? – kérdi kiabálva a gyerek.

– Len skrupina, orech tam uzs nyenyi – válaszolja az apa: már csak a héja, a dió már nincs benne.

A fiú erre meglódul, utoléri. Jó messze járnak már, mikor éles hangon felhangzik a kérdés:

– A gyeje teraz orech?

Hogy akkor hol van most az a dió. Válasz nincs, vagy elnyeli az utcazaj.

Eszembe jutott! Egyszerűen eszembe jutott annak a figurának a neve a klipből: Jamiroquai. Jézus! Anélkül, hogy gondolkodtam volna! Na jó, kicsit gondolkodtam, de akkor is: csak úgy, magától. Nem vagyok öreg. Egyszerűen beugrott, hogy Jamiroquai, és ez még Sárának se jutott eszébe, hiába hívtam föl, nem, semmi, egész nap ezt kutatom, és mostanáig semmi. Most meg rájöttem magamtól. Próbálja bárki azt mondani, hogy öreg vagyok, magamat is beleértve. Próbáltam én elfeledni... Most még az Apostol együttes is beugrott, hát ez elképesztő, mi van itt ma? És még azok se öregek! Nem túlságosan, legalábbis.

Jön szembe az utcán az aranyos Böbike, ki tudja, mióta mosolyog már, ki tudja, mióta jön már, mint aki ritmusra jön, én meg se hallok, se látok, s csak amikor hirtelen elém toppan, de oly őszinte érzelmi töltettel, mintha egy Hajtman Béla-prózából libbent volna elő, akkor látom, hogy hát hisz ez a Böbike! A jó és aranyos Böbike. Aki a hogy vagy kérdésre fintorog meg legyintget, de közben maga a varázslat. És olyan fekete kalap alól nézeget, aminőt legutóbb a hirtelen nem is tudom kicsoda klipjében láttam, jó régen. Hiába, ez Böbe. Lendület van benne, és tűz.

Az állásajánlatok közt: „édességkészítő szakmunkás”.

Kitanult cukrászt sejtek mögötte.

Ez vasárnapi történet, tehát abból az időből, amikor még nem volt blogom, s ha ma, kedden valaki megkérdezné, mi volt az idei év eddigi legnagyobb megrázkódtatása, ezt a tegnapelőttit említeném.

Sára edzőterembe készült, én meg fölajánlottam neki, hogy elviszem autóval, legalább kipiheni a szemem a kanadai hokihölgyek tizennyolc gólját.

Nagyban öltözködünk az előszobában, már húzom a bakancsom, bő negyven másodperces téli olimpiai előnnyel, de hát nekem mindegy, ő tudja, hányra megy és mennyire siessen, láthatóan nem sürgős.

S mintegy kitöltendő a várakozásom, azt kérdi, ha választhatnék, de csak egyet, akkor ki szeretnék lenni.

Nem szeretek gyors döntéseket hozni, ezért visszakérdezek, van-e valami megkötés vagy föltétel.

Nincs, hacsak az nem, hogy nem szabad fiktív személyt megnevezni.

Most azzal huzakodom elő, hogy akkor tisztázzuk, mit is értünk fiktív személyen, konkrét példával illusztrálva.

Az olyan, aki valójában nincs, csak mondjuk a mesében vagy a tévében. Például Umpa Lumpa.

Épp álltam volna föl, hogy nyúlok a kabátomért. Csakhogy elsötétült előttem a világ, és azt hittem, ez a vég, ende, kanyec filma, találkozunk az égi fitneszcentrumban, a szürke otthonkámról fogsz megismerni, meg hogy csak rajtam van bakancs.

Egészen eddig úgy tudtam, csak az a valóság, ami a hiten alapul, a tévhitet is beleértve. S akkor kiderül, csak úgy mellékesen (a folyosón), hogy Umpa Lumpa valójában nincs.

Azért elvittem Sárát az edzőterembe, de visszafelé lehúztam az ablakot, s egy nagyot kerültem.